Sohase gondoltam, hogy ilyen szép az élet, mióta ismerlek csak azóta élek. Szívem szíveddel lágyan összedobban, napról-napra szeretlek, jobban és jobban.


Hogyan tudnék élni nélküled? Hiszen rólad szól az élet.


Az együtt töltött percekből legyenek órák, majd napok. A napokból legyenek hónapok, s az örökkévalóság tartson addig, amíg veled vagyok.


A legszebb érzés, ha rád gondolok. A legszebb érzés, ha rólad álmodom.
A legszebb érzés, ha hozzád érhetek és ha veled ébredhetek.


Remélem, valóság lesz minden édes remény, mely ott él a szívünk rejtekén.
Az élet és a remény tárt karokkal vár, s hogy szép lesz-e, az csak rajtunk áll.


Féltelek. Ha tehetném vigyáznám minden léptedet. Vigyáznék rád, mint egy angyal, hisz Te vagy, ki akkor is hiányzik, mikor ébred már a hajnal.


Kell a Föld, hogy legyen élet, kell a Nap, hogy legyenek fények.
Kell a határ, hogy ne legyen végtelen, és kellesz Te, hogy boldog legyen életem.


Mint édes ködből előtűnő napfény, mint először elszavalt csodás költemény,
mint hullámzó tengerkék vizén a holdfény, azzá lettél nekem...
s hiszem, hogy van remény.


Valaki titokban rólad álmodik, valaki rólad szövi legszebb álmait.
Valaki szemében miattad könny ragyog... Hidd el ez a valaki én vagyok.


Higgy el mindent, csak azt ne, hogy feledlek.
Feledj el mindent, csak azt ne, hogy szeretlek.


Gyönyörű álmom volt az éjjel, egy csillag szeretkezett a holdfénnyel.
Nem álom volt, valóság. Én voltam és Te voltál.


Mióta veled vagyok, mindig csak álmodom... Ilyen még nem volt soha e világon. Két testben egy lélek, oly közel, s oly távol. A két lélek felsóhajt,
s közel lesz a távol.


El szeretném mondani, hogy szeretlek téged, eszemben vagy, bárhová is nézek. Szeretnék a szemedbe mélyen belenézni, és elmondani neked,
nélküled nem érdemes élni.


Van egy álmom, amelyben a legfontosabb szerepet neked szánom. Ha egyszer valóra váltom, én leszek a legboldogabb a világon.


Te vagy az egyetlen ki örömöt okoz, nélküled az életem egy bezárt doboz.
Várom a percet, mikor újra látlak, s a dobozból kitörnek a titkos vágyak.


Ha egyszer eltűnnél, és egy jó tündér csillagokká szórna szét, az olyan széppé tenné az eget, hogy az emberiség beleszeretne az éjszakába.


Átölel a gyönyör, eléget a mámor, azt kívánom tőled, légy az enyém százszor.
Ha idebújsz mellém, el nem engedlek, mert én téged örökké szeretlek.


Néha rám gondolsz és tudod, hogy messze vagyok. Csak bízzál bennem,
mert én is rád gondolok.


Ha szeretsz, add a kezed, és ne kérdezd, hogy ki vezet. Ne kérdezd, hogy hová megyünk, csak azt akard, hogy együtt legyünk.

Egy nap megkérded tőlem, hogy mi a fontosabb számomra, te vagy az életem?
Én pedig azt válaszolom, hogy az életem. Erre te elhagysz, pedig ha tudnád...
Te vagy az Életem!


Kértem az Istent, engedjen feledni, de az volt a válasz: Téged kell szeretni!


Hiányzol, mint testnek a vér, szinte éget, hogy nem vagy az enyém.
Hozzád repülnék, mint egy gondolat, hiányzik minden ami te vagy.


Mit ér ezer szó, mely nem tőled hallható? Mit ér a sok csillag, ha nem veled látható? Mit érnek az órák, mit érnek a percek, ha mindezek nélküled telnek?


Elvitted tőlem a Napot, a Holdat és minden csillagot. Többé szivárványt sem láthatok, nem mámorítanak illatok. Nélkülük még elvagyok,
de nélküled én meghalok.


Fáj a szív, a létezés, a lefekvés, az ébredés. Fáj a múlt és fáj a jelen,
mindez azért, mert nem vagy velem.


Miért nem hiszed el, hogy nem szeretek mást?
Miért nem hiszed el nekem ezt a vallomást?
Ha nekem születtél, miért nem vagy az enyém?
Ha nem nekem születtél, miért születtem én?


Szeretném szívemet kitépni s virág helyett az ablakodba tenni.
Hogyha látnád hervadó szívemet, akkor elhinnéd, hogy igazán szeretlek.


Nem tudok aludni, remeg a szívem... hiányzik, hogy kezed kezemhez érjen. Riadtan ébredek, merre vagy, hol lehetsz? Megnyugodni nem tudok,
csak ha azt mondod, szeretsz.


Halkan kopog az eső az ablakon, bár lenne minden cseppje csókod az ajkamon. Villámlik, háborog az ég, nem tudom meddig bírom nélküled még.


Este, ha kigyúlnak a fénylő csillagok, úgy fáj, hogy te ott és én itt vagyok.
Felsír bennem a hozzád hívó vágy és Rólad álmodom át az egész éjszakát.


Valakit megszeretni egy perc is elég, valakit elfeledni egy élet is kevés.
Legyen az élet bármilyen mostoha, szeretni megtanít, de feledni soha.


Erős a sodrás, elvisz az ár, más csókol, más szeret és más karja zár.
De emléked őrzöm, szívembe temetem, bárhova bújsz, én sohasem feledem.


Olyan vagy nekem, mint lepkének a Hold az éjszaka egén.
Folyton felé repül, de el nem érheti.


Reggel, ha felébredsz, észre fogod venni,
kicsike szobádból nem hiányzik semmi.
De hogy én ott jártam, megtudod könnyen,
hófehér párnádon ott csillog a könnyem.


Ne hidd, hogy szerelmedet térden állva kérem én.
Bár szívem érted ég, koldulni büszke még!


Nyugszik a hajnal, pihen a táj, nem tudok aludni, valami fáj. Téged kereslek,
csak utánad vágyom, nem hiányzott így nekem még senki a világon.


Mikor rózsát látok te jutsz az eszembe, ha a neved hallom könny szökik szemembe. Ne hidd azt, hogy el tudlak feledni, én téged örökké foglak szeretni.


Gyűlölöm a Napot, mert érinthet téged. Gyűlölöm a Holdat, mert veled lehet éjjel. Gyűlölöm a vizet, mert ajkadhoz érhet. Elmondani nem lehet, úgy szeretlek téged.


Nem mondom, hogy szeress, azt se hogy gondolj néha rám. Mert ha szíved nem ezt súgja, hiába is mondanám.


Fáj, ha rád néz a két szemem. Fáj, hogy bennem élsz, s én benned létezem.
Mint egymást kioltó s tápláló két elem, fáj ha vagy, s még jobban ha nem.


Fáj olyant szeretni, akit nem érhetsz el, aki szinte azt sem tudja, hogy létezel. Tudni, hogy nem kellettél neki, érezni, hogy más is szereti, olyan aki el is érheti.


Éjjel-nappal arra várok, hogy egyszer veled legyek. Kinézek az ablakon, látom a Holdat ragyogni, érzem a könnycseppeket arcomon lefolyni. Ha itt lennél és megkérdeznéd, mi bajom, csak annyit mondanék, hiányzol nagyon.


Fényes csillag voltál nekem, miért nem maradtál odafenn?
Miért nem akartál csillag lenni lelkem egén, miért martál oly kegyetlenül belém?


Ha az életben boldog akarsz lenni, tanulj meg egy embert hibáival szeretni.
Mert ha olyat keresel, kiben hiba nincsen, más világon válassz,
mert a Földön nincsen.


Nem kell a csók, nem kell a szerelem, csak arra kérlek bocsáss meg nekem!


Örvény voltál, mélybe húztál. Megbántottál, összezúztál.
Csókod ízét érzem még a számon, de rád már hiába vágyom.


Hiába imádlak, hiába szeretlek, más nézi tüzét ragyogó szemednek.
Elűzted az álmom, másé lett az ajkad. Tiéd volt a szívem, de te nem akartad.


Búcsúzni könnyű, feledni nehéz, mert a szív a múltba ezerszer visszanéz. Meglehet, hogy könnyen, nevetve búcsúzunk, mégis fájni fog, ha újra találkozunk. Nem tudja senki, hogy erről ki tehet, de akkor majd búsan lehajtod fejedet.
Megállnál ezerszer, ám mégis tovább mész,
mert búcsúzni könnyű, de feledni nehéz.


Akkor tudod meg, mi a magány, ha egyedül sétálsz egy hűvös éjszakán.
Az éjszakába kiáltod kedvesed nevét, de nem hallja más, csak a nyomasztó sötét.


Akárhova visz is utam, te mindig velem vagy. Az én szívem otthont
egyedül csak neked ad. Utam bármerre is vezet,
az én szívem mindig csak Téged szeret.


Ha majd egyszer síromnál állsz, s engem többé soha nem látsz, írd a porba csendesen, őt valaha szerettem...

Kis üzenet mondd meg néki, hogy a szívem még a régi.
Hogy én mindig őt imádom, boldogságom tőle várom.


Kifakul a papír, megfakul a tinta, de örökké szeret, ki e pár sort írta.